Megérkeztünk. Mielőtt leszállt a gép már kaptam egy kis ízelítőt a sziget látványából. Bevallom, érdekes volt. Aki ismer tudja mennyire a természet bolondja vagyok, az erdők, virágok, tavak és rengeteg zöld. Nos itt az első meglepő dolog az volt, hogy nem láttam tavat, helyette az óceánra csodálkozhattam rá. Gyönyörű türkiz színben pompázott és rengeteg apró fehér foltok ami azt jelezte, hogy fúj a szél és hullámzik, persze ezt nem így értelmeztem akkor még inkább úgy tűnt mintha tele lenne szórva a víz valami fehér, nem is tudom mihez hasonlíthatnám dologgal... értelmesen fejthetem ki most ezt.. :D ..na de túl az óceánon, újabb felfedezésem, hogy minden kopár, vörös, sárga, fekete és fentről zöldet hiába kerestem...na de minden napfényben úszott így nem tűnt akkor még fel, hogy ez annyira hiánycikk lehet. Elérkeztünk a leszállás pillanatához amit leginkább onnan vettem észre, hogy bedugult a fülem és a gyomrom kezdett lassan egyre feljebb mászni. Még most sem éreztem félelmet, pedig kicsit rángatott is időnként a gép, na de minden más rémisztő volt. Úgy döntöttem a legközelebbi repülésnél a leszállást ha lehet kihagyom. :D

Végre lent. Újabb váró, bőrönd vadászat és több száz mosoly felfedezése. Üdítő látvány volt az egész. Hola! Que tal?-lal fogadtak, megfűszerezve fülig érő szájjal. Annyira remegett a lábam, bizsergett a gyomrom, hogy valószínű sosem feledem el az első repülésemet. Kijutva a váróból magyarok fogadtak, nyüzsögve, mosolyogva, egymás szavába vágva, puszik és bemutatkozások.

Az első látvány ami felfogatta velem, hol is vagyok az a pálmafa volt. Aztán még egy, még egy... rájöttem, hogy nagyjából ennyi a zöld amire várhatok....de azért ez cseppet sem keserített el!! :D

A következő fa, hasonlított szerkezetileg az akácfához de rengeteg nagy vöröses virággal díszítve.

Na jó, leginkább a levélzete emlékeztetett az akáchoz és a virágzás utáni mag, csak ez nagyobb változatban és még zölden. Kocsiba pakolás, elindulás. Végig az út mellett kopár hegyek és kaktuszok. Minden olyan furcsa érzés volt, mert látszólag elhagyatott helyek, mégis olyannyira rendezettek mintha valami város parkjában sétálna az ember. Sehol egy szemét, sehol semmi gazszerűség, és egyetlen egy kátyú sem... :D

Elkezdődve az új élet...

Bécs - első repülésem kezdete - cél: Kanári szigetek, Tenerife

Gondolom mondanom se kell hatalmas váró, rengeteg ember és számomra a totál káosz. Még nem repültem és arról sem volt így fogalmam mit hogyan, mikor, hol kell csinálni. A szerencsém, hogy nem egyedül mentem hanem tapasztalt utazókkal akik átsegítettek eme nehézségeken. Izgultam, mert legalább 50x átpakoltam a bőröndöket, hogy az előírt súlyhatárt ne lépjem túl de minden létfontosságú dolog be legyen pakolva. Mindezt úgy, hogy vagy 3 különböző szobamérleggel mértem és mindegyik más eredményt hozott. Azt reméltem nem akarják majd széttúrni a bőröndöt és nem haladja meg a kilószámot. Utána már csak azon morogtam, hogy még mi mindent berakhattam volna. Sebaj. Túl az ellenőrzésen. Várakozás. Végre elindulhattunk a gép belsejébe. Zárt folyosó, ez még nem izgalmas. Elérkeztünk a gép bejáratához ahol ki lehetett kukucskálni, hogy hol is vagyunk éppen. Meglepődtem. Egyáltalán nem tűnt itt már semmi nagynak és még olyan hű de magasnak sem. Beléptem de itt is minden meglepetésre adott okot. Pici volt minden. Talán mint egy busz csak hosszabb és látványra picit más kinézet. Szűk ülések és miniatűr ablakok. Be kéne perelnem a katasztrófa filmek készítőit, hogy úgy hitetik el szegény első utazóval, hogy minden nagy és kényelmes. Ráadásul pont a bal szárny   felőli ablakhoz ültem ahonnan a kilátás korlátozódott a szárnyra és a csupasz kék égre. Na de a bizonyos első utazó ennek is roppant örült. Alig vártam az indulást. Gyakorlott utazóknak gondolom mindez már uncsi beszámolónak tűnhet, de nekem remegett a gyomrom. Na nem a félelemtől hanem a várakozástól. Kis monitorokon mutogatták, hogy mi egyebet kell csinálni felszállás előtt, közben, bajban...stb. Elindultunk. Azaz látni véltem, hogy mintha mozogna a táj. Még semmit nem éreztem hisz szép lassan csordogált  még csak ki a gép a megfelelő pozíció eléréséhez, hogy nekirugaszkodhasson. Pár perc és végre tényleg mozgásba lendült a gép. Alig pár másodperc alatt értük el a versenyautók sebességét...hihetetlen érzés volt. Égbe értünk. :)

Nos itt újabb meglepetés várt, mert ha időnként nem láttam volna az utakat akkor valahogy nem is érzékeltem volna megfelelően a magasságot, még így se teljesen. Vicces volt, kicsit Gullivernek éreztem magam.